Amint azt már korábban leírtuk, az i.sz. 3. évszázad derekán zavaros idõk jártak a Római Birodalomban. Az egyes hadseregcsoportok sorra császárrá kiáltották ki saját vezéreiket, ideig-óráig lényegében bárki felölthette a bíbort, aki pár ezer katona támogatását maga mellett tudhatta. Az önjelölt trónkövetelõk sorra Róma ellen indultak, majd néhány hónapnyi, jobb esetben 2-3 évnyi „uralkodást” követõen annak rendje s módja szerint áldozatául estek valamelyik újabb jelölt hadainak vagy bérgyilkosainak.

Ebben a rendkívüli, veszélyekkel terhes idõszakban különösen szembetûnõ volt, hogy néhány – egyébként nem is különösebben tehetséges – államférfi közel tizenöt éven keresztül önálló államot alapíthatott a Birodalom határain belül, dacolva a Rómából kormányzó császárok és a senatus akaratával.

A Gall Császárság i.sz. 260 és 274 között állt fenn, fénykorában a Birodalom területének és lakosságának mintegy negyede nem Rómába, hanem Augusta Treverorumba (a mai Trier-be) küldte az adót. A „gall császárok” átmeneti sikerét vélhetõen az biztosította, hogy nem próbáltak tovább nyújtózni, mint ameddig a takarójuk ért, nem törtek a fõhatalomra, nem vezették hadaikat Itália ellen, megelégedtek Európa nyugat részének birtoklásával. Nem mellesleg, az új államalakulat létrejöttében jelentõs szerepe volt annak is, hogy 260-ban éppen drámai csapások sújtották az egész Római Birodalmat.

Állandó háborúk, éhínség, járványok követték egymást, mígnem, az istenek haragjának legfõbb jeleként a keleten háborúzó Valerianus császár a perzsa uralkodó fogságába esett. Fia és egyben társuralkodója, Gallienus közben nagy nehézségek árán verte vissza a közép-dunai hadszíntéren, Pannoniában és Noricumban, majd magán az italiai félszigeten, az ismétlõdõ germán támadásokat. Ugyanakkor nem volt képes megvédeni a távoli, nyugati provinciákat, a két Germaniát, Galliát és Hispaniát a betolakodóktól, így ezek alaposan megszenvedték a betöréseket. 260 õszére a Rajnához is elért a császár elfogatásának híre, a nyugati tartományok rettegve várták a germán inváziót és a nyomában járó káoszt. Ekkor történt, hogy Marcus Cassianus Latinius Postumus, Germania Inferior helytartója legióival tönkrevert egy alemann rablóbandát. A sikeren fellelkesült katonák és a rémült polgárok császárrá kiáltották ki a vezért, aki erõs kézzel kezdett hatalma megszilárdításához. Gallienus, a törvényes császár kiskorú fia, trónörököse, Saloninus nevelõjével együtt éppen Colonia Agrippinában (ma Köln) tartózkodott. Postumus ostrom alá vette a várost, majd, amikor annak lakói kiszolgáltatták neki a gyermek császárt, kíméletlenül megölette – innen már számára sem volt visszaút. Postumus megtisztította a nyugati provinciágat a portyázó barbár csapatoktól, és helyreállította a rajnai határt.Birdalmának magját a három gall provincia, Lugdunensis, Aquitania és Narbonensis alkotta, valamint Germania Superior és Inferior, ahol jelentõs csapatok állomásoztak a határ védelmére. 261 végére a két britanniai és három hispán provincia (Tarraconensis, Baetica, Lusitania), valamint az Alpoktól északra fekvõ Raetia is elismerte Postumus uralmát.

Postumus és utódai sohasem vonultak Róma ellen, ezért eleinte Gallienus sem támadta õket, legalábbis addig, míg el nem rendezte a közép-dunai provinciák ügyét. 265-ben ugyan megpróbálkozott a szakadár tartományok visszaszerzésével, de egy várostrom során megsérült, így dolgavégezetlenül kellett hazatérnie. Postumus még négy évig megõrizte hatalmát és túlélte vetélytársát.

269-ben Postumus saját lázadó hadvezére, Laelianus ellen vonult, legyõzte és kivégeztette, de Moguntiacum (Maintz) visszafoglalása után nem engedte, hogy katonái kifosszák a várost, így azok felbõszülve meggyilkolták. Utóda, Marius egyes források szerint mindössze két napig uralkodott – nála alacsonyabb származású ember addig még nem viselte a bíbort: állítólag fegyverkovácsként dolgozott, és a lázongó közkatonák közt õ volt az egyik hangadó, tehát még tiszti rangot sem viselt, amikor megválasztották.

Erõszakos halála után Victorinus, Postumus korábbi helyettese lépett az augusta treverorumi trónra, uralma alatt azonban a Gall Császárság már hanyatlásnak indult. Hispánia nem ismerte el Victorinust császárnak, és II. Claudiusnak sikerült visszahódítania a Rhone folyótól keletre esõ galliai területeket is. Életrajzírója szerint bukását „az asszonyok iránti túlzott vonzódása” okozta, mivel sorra elcsábította, talán meg is erõszakolta bajtársai feleségeit. 271 elején egy féltékeny tiszt gyilkolta meg.

Utóda a rátermett és erélyes hadvezér, Aquitania korábbi kormányzója, Tetricus lett, akinek uralma alatt utoljára emelkedett fel a Gall Birodalom csillaga. Germán betörések sorát állította meg, Gallia, Britannia és a két Germania még mindig az õ pálcája alatt egyesült. 274 tavaszára azonban – közel 15 évnyi tétlenség után – beindult a pusztító római acélhenger, Aurelianus császár kilenc legióval Tetricus ellen vonult. A mindent eldöntõ csatára Catalaunum (igen, ez a késõbbi hun háborúból is ismert csatahely) mellett került sor, ahol a Gall Császárság erõi kemény csatában vereséget szenvedtek. Tetricus fiával együtt meghódolt, a szakadár provinciák pedig visszatértek a Római Birodalom kebelére.

Már az ókorban elterjedt az a pletyka, hogy az ellenállás valójában nem is volt annyira elkeseredett, Tetricus a csata elõtt megállapodott Aurelianus-szal, sõt esetleg õ maga hívta be a császári csapatokat. A pletyka alapja az lehetett, hogy Tetricust sem ki nem végezték, sem be nem börtönözték, Aurelianus kinevezte õt egy békés dél-itáliai régió, Lucania tartományi felügyelõjének. Békés öregkort ért meg, és fia is a római senatus tagja lett késõbb. Aurelianus nem állt bosszút a korábbi szakadár tartományokon, inkább a békés újraegyesítés politikáját követte, a provinciák tisztségviselõinek egy része is folytathatta karrierjét a Birodalom távolabbi pontjain.