Régi adósságunknak teszünk eleget, amikor mai, nagyobb lélegzetvételû írásunkban (melyhez nagy segítséget nyújtott Vojtech Zamarovsky Róma történelmet ír címû könyve) a római vallásról adunk áttekintést. A téma természetesen annyira sokrétû, hogy teljes ismertetésre, minden részletet érintõ leírásra nem törekedhettünk, cikkünk leginkább általánosságokra és egy-egy, általunk érdekesebbnek tartott momentum alaposabb ismertetésére szorítkozik.
Más vallásokhoz hasonlóan a római  is a természetfeletti lények hitén alapult. E lényekben az ember olyan természeti és társadalmi erõket személyesített meg, amelyek a hatalmán kívül álltak, sõt, amelyek hatalmukban tartották õt. Ezt annak hite egészítette ki, hogy a felsõbb erõk jóindulatát az ember kiérdemelheti és a maga javára fordíthatja. E lények sorában az elsõség egyértelmûen az isteneket illette meg, de a rómaiak tiszteltek mellettük különbözõ félisteneket, szellemeket, ártó és védelmezõ erõket, totemállatokat és -tárgyakat. Kegyeik megnyerésének eszköze az istentisztelet, imádság, áldozat, varázslat és a bizonyos szabályok szerint élt életmód volt, az emberek és istenek között a papok közvetítettek. Mindaz, amit eddig leírtunk, szóról szóra igaz lenne lényegében bármelyik más vallásra is, mai írásunk célja inkább a különbségek, a római vallás speciális elemeinek kihangsúlyozása.

Róma elsõ istenei egyszerûek voltak, mint a Tiberis-parti dombokon élõ pásztorok és földmûvesek élete, akik az istenek oltalmába ajánlották földjeik termését, az állatállományt, a környezõ erdõket és vizeket, a családot és nemzetséget. Az egyes kisebb törzseknek, csoportoknak, családokank saját istenei voltak, közülük sokan latin vagy szabin eredetûek. Amikor a hét domb falvai egyesültek, és megalapították Róma városát, felmerült az az igény, hogy a szerteágazó istenvilágot egyesítsék, rendszerbe foglalják. Késõbb, az etruszk uralom idején Róma kénytelen volt a hódítók isteneinek tiszteletét is betagozni saját vallásába, tovább színesítve ezzel az egyébként is tarka panteont. A legfõbb isten rangját (Tin, az etruszk égisten analógiájaként) Juppiter kapta. Mars, a tavasz latin istene hadistenné, és a harcias rómaiak legendabeli õsapjává lépett elõ. Az isteni rangra emelt városalapító, Romulus a szabin hadisten, Quirinus nevét vette fel. Janus, a ház kapujának õrzõje idõvel minden dolgok kezdetének és végének istenévé vált, két arcot kapott, hogy egyszerre elõre és hátra is tekinthessen. Vesta, a házi tûzhely védelmezõje új szerepkörében az egész város és állam jelképes házi tûzhelyét õrizte. Juno, az asszonyok latin úrnõje, egyesülve az etruszk Uni istennõvel és a görög Hérával, a házasság oltalmazója és Juppiter felesége lett. A korai istenek közül említést érdemel még Vulcanus, az etruszk tûzisten, Neptunus, a tavak, folyók, források istene (akit Róma tengeri nagyhatalommá válása után a görög Poszeidónnal azonosítottak), Saturnus, a földmûvelõk istene, Silvanus, az erdõk és legelõk istene, valamint Faunus, a nyájak és pásztorok védelmezõje. Õk voltak a "hazai" istenek, vezetõik Juppiter, Mars és Quirinus, de miután a rómaiak egyre több idegen kultúrával és néppel találkoztak, furcsa vallási toleranciájuk jegyében elkezdték átvenni ezek tiszteletét is, így került Rómába az "idegen" vagy "betelepült" istenek kultusza.
A nevek részletes felsorolása nélkül, átvették és saját szájízük szerint átalakították csaknem valamennyi görög isten tiszteletét. Az italicus törzsek panteonjából meghonosították a gabonaistennõ Cerest, Florát, a virágok, és Venust, a tavasz, valamint Dianát, a fény és az élet istennõjét (a két utóbbit késõbb a görög Aphroditével és Artemisszel azonosították). A betelepült istenek kultusza szárba szökkent Rómában, ezzel párhuzamosan csökkent a régi, hazai istenekre fordított figyelem. A panteon új fõisten-triászát ekkor már Juppiter, Juno és az etruszk eredetû, de késõbb Pallasz Athénével összemosott Minerva alkotta.
Róma világbirodalommá válása során további meghódított vagy szomszédos népek istenei furakodtak be a római vallásba. Róma mindenkori vezetõinek lényegében tudatos döntése volt az, hogy minden istennek megpróbálnak a kedvében járni, "az ember nem lehet elég óvatos" alapon. Egyes hadjáratok során, mint például Karthagó i.e. 147-146-os ostromakor a rómaiak az ellenség isteneinek tiszteletére pompás szertartásokat és áldozatokat mutattak be, így próbálták a másik nép haragos védelmezõit saját táborukba édesgetni. Kultuszt kapott Rómában a phrygiai "magna mater", Kübelé, a háromfejû szörnyistennõ, Hekaté, az egyiptomi Ízisz és Ozirisz, valamint a termékenység és a szerelem föníciai istennõje, Asztarté.
Istenként tiszteltek egyes természeti jelenségeket (mint Nox, az éjszaka, Aurora, a hajnal vagy Iris, a szivárvány), és egyes megszemélyesített erényeket vagy fogalmakat (Concordiát, az egyetértést, Justitiát, a jogot, Fortunát, a kiszámíthatatlan szerencsét, Bellonát, a háborút, Victoriát, a gyõzelmet, Libertast, a szabadságot vagy Pax-ot, a békét). Isteneknek kijáró tisztelet övezte magát a várost, a megszemélyesített, nõnemû Romát is.
A közös istenek tiszteletén kívül a rómaiak házi és személyes isteneknek is áldoztak, említsük meg közülük a család védelmezõit (penates), a családi tûzhely õrzõit (lares), minden ember saját személyes védõszellemét (genius). Tisztelettel adóztak az elhunytak szelleménel is, a jószándékú lelkeknek manes volt a nevük, az elhanyagolt, áldozatokkal kellõképpen ki nem engesztelt, gonosz szellemeknek pedig larvae vagy lemures.
Szinte nem létezett olyan természeti vagy társadalmi jelenség, hatóerõ, amelynek ne lett volna isteni védelmezõje, például az ember gyermekkora felett negyvenhárom isten õrködött, külön istene volt a bölcsõnek, az elsõ lépésnek és a gyermek egészséges bélmûködésének (nem vicc!) is.
A római vallásban, mint látjuk, több ezer isten fért meg igen jól egymással. Ebbõl következett a rómaiak feltétlen vallási türelme is: hitük nem ismerte a merev dogmákat, nem alkotott zárt rendszert, nem hozott létre sokszereplõs, költséges egyházat. Nem igényelt a hívõktõl különösebb érzelmeket, odaadást az istenek iránt, mentes volt a vallási extázistól, a vallás nevében és érdekében elkövetett kegyetlenkedéstõl. Fontosabbnak tartotta a vallási elõírások pontos betartását, a szertartások szigorú rend szerinti celebrálását, mint az egyéni elhivatottságot. Ennek köszönhetõen a Római Birodalom területén többé-kevésbé mindenki szabadon és a megtorlás veszélye nélkül gyakorolhatta a vallását, feltéve, hogy elismerte a capitoliumi istenek (Juppiter, Juno, Minerva) és késõbb az istenként tisztelt császár vallási fõségét.
Ezen állításunknak ellentmindani látszanak a véres, kegyetlen zsidó- és keresztényüldözések. Ezekre Róma vezetõi azért adtak utasítást, mert a zsidók nem voltak hajlandók elismerni egy többistenhitû panteont és felállítani templomaikban a császár képmását, a keresztények számára pedig elfogadhatatlan volt az a gondolat, hogy Jézuson kívül más halandó embert (a császárt) istennek kijáró tisztelettel övezzenek. Más kérdés, hogy az üldöztetések éppen fordított hatást értek el: akkor is és azóta is "minden üldözött mozgalom erõsödik, edzõdik és terjed". (idézet kedvenc lengyel szerzõnktõl, A. Krawczuktól)