colosseum.gif fejlec.gif
 
 
  • Hungarian formal
  • English
  • Italian
Érdekességek

<<< Történelem

    Ebben az írásban pár kevésbé lényegi, mindazonáltal nagyon érdekes, megdöbbentő avagy szórakoztató adatot és eseményt igyekeztem összegyűjteni. Jól illusztrálják a többi elemzést, és segítségükkel teljesebb képet alkothatunk a Birodalomról, és az életről az arénában. Felsorolásszerűen, a teljesség igénye nélkül, egymástól függetlenül dolgoztam fel a forrásokat, így tehát sem összefüggés, sem rangsor nincs a felsorolásban (pl. időrendi).

Nero császár szokása volt keresztényeket crematio által (=szurokkal bekenve, majd élve elégetve) kivégezni, és tette mindezt azért, hogy a máglyán égők bevilágítsák a küzdőteret, ahol még akkor, éjjel is folytak küzdelmek. Ma a Colosseumban egy kereszt áll, az ott kivégzett keresztények emlékére.

Egy idő után olyannyira kötelező lett egy temetés alkalmával gladiátorjátékokat rendezni, hogy Svetonius elmítést tesz egy olyan esetről Pollentiában, mikor a dühös tömeg erővel akadályozta a temetést, míg az utód nem rendezett mellé gladiátorviadalt.

Egy haldokló azt hagyta meg végakaratában, hogy ex-szeretői küzdjenek meg a tiszteletére rendezett viadalon. Mivel ők (a kor szelleméhez híven) mind fiatal fiúk voltak, a tömeg (szokatlan lágyszívűséget tanúsítva) eltekintett ennek a pontnak a megvalósításától.

Egy Atilius nevű volt rabszolga Fidenaeben épített egy fa amfiteátrumot, ami nem volt kellően megerősíve és megalapozva, így mikor a közeli város majdnem teljes lakossága betódult az első ott rendezett játékokra, az egész építmény összeomlott, és maga alá temette a nézősereget. Tacitus szerint, aki ezt az esetet írásba foglalta, 50000 ember lelte halálát a romok alatt, ám ez túlzásnak tűnik.

Kutatók összesen mintegy 270 helyről tudnak, ahol nagy valószínűséggel volt (van) amfiteátrum. Ez is jól alátámasztja a Játékok iránti nagy igényt!

A Colosseum, amit kezdetben Flaviusi Amfiteátrumnak hívtak, Nero császár Arany Ház nevű fényűző palotája helyén épült, i.sz. 70-80-ig. Titus császár nyitotta meg. Ekkor még csak egy eltüntethető mesterséges tó van az arénában, tengeri ütközetekhez (másnéven naumachia, ezt egyébként Julius Caesar találta ki), a föld alatti alagutak, liftek, csapóajtók hálózatát, másnéven a hypogeumot később építik meg.

Valakit gladiátornak nevezni durva sértés volt a római polgárok körében. Seneca pedig arról tesz tanúbizonyságot, hogy fiatal fiát gyászoló anyát ilyen szavakkal lehetett vigasztalni: „…talán idősebb korában elkótyavetyélte volna az örökségét, és odáig süllyedt volna, hogy gladiátorként legyen kénytelen megélni.” Nos, ez is jól mutatja, hogy minden bálványozás és rajongás ellenére a gladiátorok (a professzionális harcosok, nem a bűnözők (noxii)!) infamisok (nem szavahihetők) voltak, ami egy nagyon alacsony társadalmi besorolás. Körülbelül a prostituáltak szintje. Ennél kevesebbre csak a lanistát, a gladiátoristálló tulajdonosát tartották. Összehasonlításképp: ha a gladiátorok a prostituáltak, mit gondolunk arról, aki őket futtatja?:)

Plutarkhosz és Appian írásai alapján Spartacus, az i.e. 73-71-ig tartó rabszolgalázadás során több figyelemreméltó dolgot is tett. Először is egy gladiátortársával, a kelta Krixusszal felülkerekedett a Capuai iskola őrein, és ehhez nem használtak mást, mint egyszerű konyhakéseket. Majd a Vezúv lejtőin időközben rabszolgákból alakult seregükkel megverték az ott állomásozó Claudius Glabert. Glaber serege az egyetlen hegyi utat blokád alá vonta, ám a lázadók indákból készült kötelekkel közlekedtek hegynek fel és le, így hátbatámadták a rómaiakat. Valamint megdöbbentő tényként szolgál az is, hogy a csaták alatt elfogott római légiósokat Spartacus (ironikusan) halálig tartó gladiátorküzdelelmre kényszerítette.

Valószínűleg a professziolális harcosok nem köszöntötték a császárt a legendássá vált „Ave Caesar, morituri te salutant!” mondattal. Ez a noxii, a halálra ítélt bűnözők kötelessége volt. Ők egyébként mindig halálig küzdöttek, páncél nélkül, legtöbbször egymás ellen. Ha valamelyik fél győzött, újabb ellenfelet kapott. Kegyelem csak kivételes esetekben fordult elő. Néha a bűnözőket egy páncélozott, veterán gladiátorral szemben állították ki, egyértelmű esélyekkel… Először Claudius császár uralkodása alatt jegyezte fel Svetonius a híres mondat használatát. Egy tengeri csata alkalmával a bűnözők a fedélzetről valami hasonlót kiáltottak a császárnak: „Üdvözlünk, mi, kik meg fogunk halni!”, amire a császár válaszképpen visszakiáltott: „…vagy tán mégsem!”. Ezt a rabok úgy értelmezték, mint császári kegyelmet, és abbahagyták a küzdelmet. A tömeg rettentően feldühödött ennek láttán, de persze a császár is, aki nem így gondolta kijelentését. Első gondolata az volt, hogy a biztosításképpen jelen lévő ezer katonával lemészároltataja az elítélteket, ám a vízpartról hozzájuk szólva inkább újra csatára bírta őket.

Kétes társadalmi helyzetük ellenére a nők mindig is bolondultak a gladiátorokért. A pompeii-i gladiátoristállóban női holttestet is találtak Ugyanitt, a város falain Crescens-t, a hálóvetőt, és Celadust a trákot bálványozó falfirkák olvashatók. Állítólag Marcus Aurelius császár felesége, Faustina sem vetette meg a gladiátorok kegyeit, sokan ezzel magyarázzák a trónörökös, Commodus megszállottságát a gladiátorküzdelem iránt.

A gladiátoroknak volt egy díszpáncéljuk is, melyet a felvonulás (pompa) során viseltek. Julius Caesar tömör ezüst díszpáncéllal látta el harcosait, míg Nero gladiátorain csiszolt borostyánnal ékes felszerelés volt. Domitianus pedig nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a halálba menőket tiszta aranyba öltöztesse.

Több babona is kapcsolódik a gladiátorokhoz. Például a gladiátorvérről azt tartották, hogy gyógyír az impotenciára és az epilepsziára. Egy másik hiedelem szerint ha a házasulandó nő hajából levágnak egy tincset egy elbukott gladiátor lándzsájával, az termékeny házasságot szavatol. Idősödő hölgyek előszeretettel vették a ludus (gladiátoristálló) masszőreitől az olajat, amivel kenték a gladiátorok testét. Állítólag fiatalító hatása volt.

Commodus császár (i.sz.180-192) gyermekkora óta lelkesedett a gladiátorharcért, ezért is merült fel, hogy esetleg az apja is gladiátor volt, nem pedig Marcus Aurelius. Felnőttként rengeteg küzdelemben aktívan részt is vett, secutor fegyvernemben. Némelykor Herculesnek öltözve egzotikus vadállatokat, vagy annak beöltöztetett embereket gyilkolt. Cassius Dio kortárs történetíró szerint (akinek alkalma volt figyelemmel kísérni Commodus kegyetlen játékait a nézők soraiból) szórakozásképpen levagdosta magatehetetlen ellenfelei orrát, fülét, és egyéb testrészeit. Halála napjáig mintegy 700 győzelmet aratott, ám sosem vett részt kétesélyes küzdelemben: ellenfeleinek ólomfegyvereket adtak. i.sz. 192-ben vette volna át a consuli tisztséget, amit úgy tervezett megvalósítani, hogy a gladiátoristállóból, a számára fenntartott szobából, gladiátorpáncélban járul a szenátus elé, ami hatalmas botrány lett volna (Bár feljegyeztek olyan eseteket, hogy szenátorok, vagy szenátorfeleségek (!!!) is harcoltak gladiátorként. A Gracchusok egyike például retiariusként lépett fel, ami azért keltett a szokásosnál is nagyobb megütközést, mert ennek a fegyvernemnek nem lévén sisakja, tisztán látszott a szenátor arca.). Hogy Commodus újabb polgárpukkasztó cselekedetének elébemenjenek, újév napján (tehát aznap, amikor hivatalba lépett volna), saját fürdőjében megfojtották.

A pompeii ludusban minden cellában volt egy kis mélyedés a falban, ahová istenszobrokat lehetett tenni vallásgyakorlási célzattal (bármely istenét). Tehát a gladiátoristállókban teljes vallásszabadság volt.

Numerius Festus Ampliatus szabadúszó pompeii lanista úgy tette közzé szolgálatait, hogy falakra és kövekre (még sírkövekre is!) festette hirdetését.

A pompeii ludusban enyhén túlméretezett, és súlyos fegyvereket találtak szétszórva a kiképzőtéren. Máig sem tisztázott, hogy ezeket gyakorlásra használták, vagy az udvaron álló emberméretűnél kicsivel nagyobb harcosszobrok felszerelése volt. (esetleg mindkettő egyszerre…?)

I.sz. 21-ben, a Julianus Sacrovir vezette gall felkelés során a légiósoknak meggyűlt a baja a lázadók között előforduló crupellarius gladiátorokkal, akik teljes testpáncélt viseltek (kinézetre majdnem a középkori lovagokhoz voltak hasonlók). Kardjukkal nem mentek semmire, így a táborépítő eszközökkel, csákányokkal és baltákkal kellett áttörniük a gall harcosok védelmét.

Domitianus császár állítólag nyilvánosan vadkutyák elé vetett egy embert, aki azt merte állítani, hogy egy thrák le tudná győzni a császár kedvenc myrmillóját. Caligula pedig a thrákokat szerette. Annyira, hogy rendeletben csökkentette a myrmillók páncélzatát…

A gladiátorok még maguk közül is kinézték a retiariusokat. Hogy miért? Irigységből. Messze a retiariusoknak volt a legtöbb hódolójuk a közönség soraiból, mert ők rendszerint jóképű, izmos ifjak voltak, és ez látszott is a páncél és a sisak hiánya miatt. Ezt jól tudták ők maguk is, ezért sok hálóvető már eleve ennek megfelelő nevet vett fel (pl.Narcissus vagy Cupido).

I.sz. 59-ben Pompeii-ben zavargások törtek ki egy gladiátorviadal közben a pompeii-ek, és a nuceriaiak között. Ekkor három rivális gladiátor-szurkolótábor („keménymag”) rendezte a nézeteltéréseit, erről pedig egy (Pompeiiben oly megszokott) graffiti árulkodik, melyben a pompeii-ek győzelmüket ünneplik a campaniaiak és a nuceriaiak felett.

Egy Bato nevű gladiátor győzelme után (a szokástól eltérően) elbocsátás helyett rögtön újabb ellenfelet kapott. Nehezen bár, de őt is legyőzte. Caracalla császárnak megtetszett ez a fajta helytállás, és egy harmadik ellenféllel állította szembe Batót. Ám ő ekkorra már túl kimerült volt, és ellenfele megölte. Mindazonáltal Bato fényűző temetési szertartásban részesült.

Egy híres szíriai gladiátor, Flamma négyszer nyerte el a szabadságot jelképező fakardot, a rudist, ám minden alkalommal visszatért harcolni. 17-30 éves koráig küzdött (ez volt a gladiátorok „nyugdíjkorhatára”), mérlege: 25 győzelem, 4 vereség (ám a nép életet szavazott neki), és 9 döntetlen (ekkor mind a két fél győztes). Késői éveiben még azt a döntést is felkínálták neki, hogy harcolhat, vagy oktathatja az újoncokat, vagy mindkettőt csinálhatja egyszerre. Ezutóbbit választotta.

Valamelyik császár (nem tudni, konkrétan melyik) egy forró nyári napon, mikor a Colosseumban a tömeg nemtetszését fejezte ki az általa rendezett gladiátorviadal iránt, lezáratta a kijáratokat, és elrendelte, hogy húzzák be az árnyékoló ponyvákat. Az emberek nagyrésze súlyos napszúrást kapott.

Az aréna homokját speciálisan erre a célra importálták. Nero aranyport szóratott a homok felszínére a jobb fényviszonyok megteremtése céljából. De csakúgy, mint Caligula, ő is kedvelte a színes homokot, főként a kékeszöldet és a vöröset.

Egyes ábrázolásokon a legyőzött harcos neve mellett θ szimbólumot láthatunk (kör, középen vonallal áthúzva). Ez a görög theta betű, ami a thanatos (halál) szó rövidítéseként szolgál, és azt jelzi, hogy az illető gladiátornak ez volt az utolsó szereplése az arénában, és halállal végződött Ez azért nem magától értetődő, mert néha nem egyértelműen vesztes szituációban ábrázolják a harcost. Egy több képből álló sorozat első darabján is fel lehet tüntetve, holott az még csak a küzdelem elejét ábrázolja. Ilyen például az Astyanax és Kalendio küzdelmét ábrázoló közismert mozaik, ahol eleinte még a hálós tűnik győztesnek, ám a neve melletti TH már jelzi, hogy Astyanax lesz az.

Források:

Stephen Wisdom: Gladiators 100 BC- AD 200 , valamint:

Gladiators (1967) by Michael Grant; Emperors and Gladiators (1992) by Thomas Wiedemann; "Murderous Games" by Keith Hopkins, in Death and Renewal: Sociological Studies in Roman History (1983); Cruelty and Civilization: The Roman Games (1972) by Roland Auguet; "The Roman Games" by John H. Humphrey, in Civilization of the Ancient Mediterranean (1988) edited by Michael Grant and Rachel Kitzinger; The Sorrows of the Ancient Romans (1993) by Carlin Barton; The Oxford Classical Dictionary (1970) edited by N. G. L. Hammond and H. H. Scullard; The Colosseum (1990) by Roberto Luciani; Life and Leisure in Ancient Rome (1969) by J. P. V. D. Balsdon; The Roman Empire (1992) by Colin Wells; Pagans and Christians (1986) by Robin Lane Fox; Eusebius: The History of the Church (1965) translated by G. A. Williamson; The Acts of the Christian Martyrs (1972) by Herbert Musurillo.

(Készítette: Aequinox)

 
Az anyag szerzői jog védelme alatt áll, teljes vagy részeinek másolásához a Collegium Gladiatorium engedélye szükséges!