Az arénák harcosainak felszerelése a játékok története során rendkívül változatos képet mutatott. Kezdetben, amikor a munusok még egy temetési szertartás keretében megrendezett rituális emberáldozatok voltak, az egymással szembeállított bustuariusok az elhunyt családjának tulajdonában levõ, kora-római típusú, vagy éppen az ellenséges népektõl zsákmányolt, tehát etruszk, samnis, volscus fegyverzetben küzdöttek.
Késõbb, a köztársaság idejében szokássá vált, hogy a sorozatos háborúk és hódítások során megismert, általában Itálián kívül élõ népek vértezetét, fegyvereit mutatják be a gladiátorküzdelmek során, részben ismeretterjesztõ céllal, részben pedig, hogy különlegességekkel szolgáljanak a honi hadfelszerelést már unalomig ismerõ közönségnek. Gyakori szokás volt az is, hogy a római reguláris hadsereg fegyverzetét, vagy annak elemeit viselõ harcosokat állítottak szembe idegen népeket képviselõ gladiátorokkal.
A császárkor idején aztán már semmi nem szabott határt a változatosságnak. A pompás amphitheatrumi bemutatókon igazi ipar- és ötvösmûvészeti remekmûveket viseltek a harcosok, fegyverzetük minden darabját, de elsõsorban a messzirõl is jól látható sisakokat és pajzsokat dombormûvekkel, nemesfém díszítésekkel látták el. A hatékonyságot gyakran alárendelték az esztétikai szempontoknak, így a felvonultatott fegyverek jelentõs része tetszetõs, ugyanakkor nehéz, sérülékeny, tulajdonképpen egyszer használatos darab volt. A játékokat finanszírozó uralkodók és hatalmasságok egymást igyekeztek túlszárnyalni, egyre újabb és újabb ötletekkel, újításokkal álltak elõ a fegyverek formája, anyaga, díszítése tekintetében. Fennmaradt például egy történet Tiberius császár fiáról, Drususról, mely szerint a fiatalember amphitheatrumi használatra feltalált egy új, különösen kegyetlen sebeket ejtõ kardot, amelyet róla drususnak neveztek el. Ezen új fegyverek jelentõs része néhány bemutató után - méltán - feledésbe merült, de néhány közülük akár egy évszázadon át is használatban lehetett. Nem volt ritka az sem, hogy amikor a legiók fegyverzetében változtatásokat terveztek, az új elemet elõbb az arénában próbálták ki, tesztelték.
A legelsõ temetési játékok idején a rómaiak még nem ismerték a vas megmunkálásának titkát, így a hadsereg és a korai gladiátorok fegyverzete is bronzból készült. Késõbb, az etruszk városállamok legyõzése és meghódítása során jutott birtokukba a vasöntés technikája, az igazán nagy áttörést azonban a második pun háború (i.e. 218-201) hozta. Ekkor foglalta el a Római Birodalom Sardiniát, Corsicát, Hispania keleti partvidékét, és vele a gazdag vasércbányákat. Ekkortól kezdve tudtak nagy tömegben vasat elõállítani, a legiókat vasfegyverekkel felszerelni, és az arénák bajnokai is ezután léphettek fel vasból készült fegyverzetben. Díszítõelemként a játékok története során végig megmaradt a bronz, a réz, az ezüst és az arany
Természetesen az említett túldíszítettség Róma és a gazdag itáliai városok arénáiban volt jellemzõ a gladiátorokra. A távoli provinciákban épült, kisebb jelentõségû amphitheatrumokat üzemeltetõ városi elõkelõségek nem engedhették meg maguknak az efféle pompát. Itt a harcosokat egyszerûbb, de praktikusabb fegyverzettel látták el, ez általában megfelelt a fõként katonákból és kevésbé tehetõs vidéki polgárokból álló közönség igényeinek.

Lássuk most részletesen és képekkel illusztrálva, milyenek voltak a gladiátorok fegyverei.

Támadófegyverek (Tela)

GLADIUS: A második pun háború után terjedt el a Birodalomban ez a hispán mintájú, rövid, kétélû kard. Széles, egyenes pengéjére masszív hosszanti gerincet kovácsoltak, leginkább szúrásra és hárításra volt alkalmas, vágásra kevésbé használták. A római közkatonák a jobb oldalukon, vállszíjon viselték, mivel a kard rövidsége lehetõvé tette, hogy azonos oldali kézzel is könnyen elõránthassák. A gladiátor (kardforgató) elnevezés arra utal, hogy a játékok széleskörû elterjedése idején a harcosok többsége gladiust viselt. Késõbb, a fegyvernemek differenciálódása után fõként a nagy pajzzsal küzdõ gladiátorok (secutor, myrmillo, hoplomachus) fegyvere lett, de két gladiust forgatott a dimacheris is. Érdemes megjegyezni, hogy a gladiátoriskolában gyakorlásra használt fakard, a rudis vagy rudius szintén a gladius mintájára készült.

SICA: Cornelius Sulla, a dictator tette népszerûvé Rómában a thrák gladiátorokat, így került az arénákba e balkáni nép jellegzetes vágókardja, a sica. Pengéje tompaszögben elõre megtört, általában csak ezt a belsõ oldalát élezték. Alakjánál fogva "orrsúlyos" volt, készítõi nagy és nehéz markolatgombbal látták el, hogy az kard egyensúlyi viszonyai jobbak legyenek. Szúrásra nagyrészt alkalmatlan volt, de ezt pótolta komoly vágóereje, valamint az, hogy elõre ívelt pengéjével beférkõzhetett az ellenfél pajzsa mögé.

FALCATA v. KHOPIS: Aszimmetrikus levél alakú, szintén belsõ ívére élezett vágókard, eredetileg a makedón és illyr népek nemzeti fegyvere volt. A vágóél oldalán gyakran egy kézvédõ lemezt vagy láncot helyeztek el, markolata készülhetett csontból vagy bõrrel borított fémbõl. Az arénákan ritkábban szerepelt, ekkor fõként thrák fegyverzetû gladiátorok forgatták.

ACINACES: Parthus eredetû, ívelt pengéjû, egyélû lovassági szablya, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas volt. Alakja sokféle lehetett, a karcsú, kígyózó formáktól egészen a széles, a török népek handzsárjára emlékeztetõ pengékig. A gladiátorok közül csak a dimacherisek forgatták (õk természetesen kettõt), de soha nem terjedt el igazán.

GLADIUS GRAECUS: A klasszikus, levél alakú, kétélû görög kard, eredetileg a nehézfegyverzetû hopliták fegyvere volt. Rómában különösen a korai idõkben volt elterjedt, ilyet használhattak a bustuariusok, késõbb már csak különlegességként jelent meg, fõleg hoplomachusok kezében.

SPATHA: Hosszú, egyenes, egy-, vagy kétélû kard, a gladius elõtt ez volt a római hadsereg közelharcra rendszeresített fegyvere. Késõbb már csak egyes segédcsapatok használták, illetve a Birodalom története során végig ez volt a lovasság kardja. Az amphitheatrumokban is a lovas gladiátorok, az equites használták.

PUGIO: Rövid, széles pengéjû tõr, fõként szúrásra alkalmas. A legionáriusok tartalékfegyverként viselték, az arénában fõként kivégzésre használták a szálfegyveres gladiátorok (retiarius, laquearius). Ritkán elsõdleges támadófegyver is lehetett, ekkor mindkét harcos ökölpajzzsal (pugnum) és tõrrel volt felfegyverezve.

Szálfegyverek (Tela longa)

HASTA: 1,8-3 méter hosszú, általában kõris- vagy bükkfa nyélre erõsített fémhegybõl álló szúrólándzsa, a nyél másik végére esetenként egy kisebb fémtüskét vagy gömb alakú ellensúlyt szereltek, ettõl a lándzsaforgató küzdõstílusa változatosabbá és hatékonyabbá vált. A római hadsereg a korai idõszakban elsõdleges támadófegyverként használta a hasta-t, a mariusi hadseregreform után azonban a nehéz hajítódárda, a pilum teljesen kiszorította, végül már csak az arénákban forgatták a veles és a laquearius fegyvernemû gladiátorok.


TRIDENS: Talán a legismertebb gladiátorfegyver, a hálóvetõ retiarius által használt háromágú szigony. Vastag fanyelére villa formájú, vasból készült fej, a másik végén ellensúly került, így egy nehezebb szigony 3-4 kg-ot is nyomhatott. Használata azért is sem volt könnyû, mert a retiarius a dobóháló miatt csak egy kézzel tarthatta a súlyos fegyvert. A háló esetleges elvesztése után már mindkét kezével a tridens-t fogta, a hármas heggyel kicsavarhatta a kardot ellenfele kezébõl vagy kifordíthatta vele annak pajzsát. Reguláris hadseregben soha nem rendszeresítették, nem is volt alkalmas nagy tömegben való használatra.

PILUM Az fentebb említett nehéz, katonai hajítódárda, 1,5 méter hosszú fanyelén közel 1 méteres, nyársszerû fémheggyel. A két rész találkozásánál általában egy fa csapot helyeztek el, amely a becsapódás pillanatában eltört, így az ellenfél nem tudta visszadobni a dárdát a légiósokra. Igen ritkán az arénákban is bemutatták, hogyan pusztítja a távoli csatatereken a pilum a Római Birodalom ellenségeit.

VENABULUM: Könnyû vadászgerely, 1-1,5 méteres nyelén kis vasheggyel. Elterjedt volt a vadállatok ellen harcoló venatorok között, és esetenként a több ellenféllel egyszerre küzdõ harci kocsis gladiátor, az essedarius is ilyenekkel volt felszerelve.

Egyéb támadófegyverek

RETE v. IACULUM: A retiarius által használt, erõs kenderfonatból készült háló, széleire gyakran ólomnehezékeket vagy apró pengéket tettek, hogy a levegõben könnyebben kiterüljön, és az ellenfélre rátekeredve fájdalmas sebeket is okozzon. Kör alakúra fonták, kerületén egy erõsebb szál futott körbe, amivel használója szorosabbra tudta húzni a már csapdába esett secutor körül. Egy különálló hosszabb kötéllel a hálóvetõ csuklójához volt rögzítve, hogy elhibázott dobás után könnyebben visszaszerezhesse. Latinul összefoglaló néven iaculum-nak hívtak minden dobófegyvert, így a vetõhálót, pányvát, gerelyt, de a parittyát is, rete az egyszerû halászháló neve.

LAQUESUS MISSILIS: Egy speciális küzdõstílusú gladiátor, a laquearius fegyvere. Bõrbõl vagy erõs kötélbõl sodort pányva, lasszó, amelyet az ellenfél nyakára vagy végtagjaira igyekezett ráhurkolni. Természetesen sokkal nehezebb dolga volt, mint a hálóvetõnek, kísérõfegyverként lándzsát (hasta) forgatott.

ARCUS ET SAGITTAE Ritka különlegességként íjász, azaz sagittarius gladiátorokat is felléptettek az arénában, gyalogosan vagy harci szekéren küzdöttek. Parthus eredetû rövid íjat használtak, amely jóval gyengébb volt a késõbbi, népvándorlás kori visszacsapó íjaknál.

Védõfegyverek (Arma)

Az arénákban használt pajzsok méreteiket és formájukat tekintve igen sokfélék, változatosak voltak. Egy részüket a hadsereg is használta, más fajták a behurcolt hadifoglyok jellegzetes fegyvereiként kerültek az arénába.

Pajzsok

SCUTUM: Fából készült nagy (kb. 60x90 cm-es), négyszögletû pajzs, bõrrel vagy vászonnal vonták be, általában festett motívumokkal díszítették is. Szélén fémszegély futott körbe, közepére nagy fémgomb, a pajzsdudor (umbo) került. A hoplomachus és secutor fegyverzetben küzdõ gladiátorok használták, de scutumnak hívták a myrmillok ugyanilyen méretû, ovális alakú pajzsait is.

PARMA: A thrák nép jellegzetes védõfegyvere volt ez a fémbõl, vagy ritkábban fából készült kerek pajzs, (átmérõje kb. 60 cm) elfogatásuk után az arénában is ezt használták. A fényes külsõségek között megrendezett játékokon gyakran domborítással díszítették vagy festették a parma-kat. Elõfordult, hogy a thrák gladiátorok a scutumhoz hasonló, de kisebb négy-, vagy nyolcszögletû fapajzzsal léptek fel, tudomásunk szerint ezeket is parma-nak nevezték.

CLIPEUS: Marius mûködése elõtt használták a római légiók ezt a nagyméretû, fából készült, kerek vagy ovális pajzsot, tehát kb. i.e. 100-ig az arénákban is ez volt a leggyakoribb típus. Késõbb a scutum teljesen kiszorította a nagypajzsos gladiátorok fegyvertárából, de a lovon küzdõ equites, és a reguláris hadsereg lovas alakulatai mindvégig megtartották a clipeust.

PUGNUM: Ritkán használt védõfegyver, kicsi félgömb formájú, mintegy 30 cm átmérõjû ökölpajzs, melyet gyakran elõrenyúló fémtüskével láttak el. Használójának más pajzsoknál nagyobb mozgékonyságot biztosított, természetesen ennek ára a védõérték csökkenése volt.

Sisakok

CASSIS: Összefoglaló néven így neveztek minden fémbõl készült sisakot. Az összes gladiátor-fegyvernemnek megvolt a maga küzdõstílusához illõ, néprajzi eredetére vagy történelmi gyökereire jellemzõ sisakformája. (Természetesen kivételt képeznek ez alól a retiariusok és a laqueariusok, akik sohasem viseltek sisakot.) A könnyûfegyverzetû velesek és dimacherisek általában a fejre simuló, egyszerû, díszítetlen sisakot hordtak. Máskor felvonultak az arénában a római reguláris haderõnél rendszeresített sisakok csakúgy, mint az ellenséges és leigázott népek sisakjai a limesen innen és túlról egyaránt. Fontos hogy szóljunk néhány szót azokról az eredetileg is amphitheatrumi használatra tervezett és készített sisakokról, melyeket a viadalok jellegzetes tárgyi emlékeiként ismerünk. A két legjellemzõbb fajta a thrákok és a secutorok sisakjai. Mindkettõnek számtalan változata maradt fenn, de közös vonásaik jól felismerhetõek.
Az arénák mindenkor ünnepelt sztárjai, a thrákok viselték a képen látható, körben futó, többszörösen tagolt ívû, széles karimával (margo) díszített sisakokat, amelyekre mindig felszereltek egy, a tarkórészrõl kiinduló és a fejtetõn magasan elõreívelõ fémtaréjt (crista). Mindkét említett alkatrésznek tulajdoníthatunk védõ-hárító funkciót, de legalább ilyen fontosak az esztétikai szempontok is. A sisakharang és a taréj gyakran igen gazdagon díszített volt, és viselõjének küzdõstílusához illõ, agresszív, ijesztõ és tiszteletet parancsoló külsõt kölcsönzött. A thrák sisakok készültek nyitott és zárt arcrésszel (os cassis) egyaránt. Alapvetõ vonalvezetésüket tekintve hasonlók voltak a myrmillok sisakjai is.<
A secutorok sisakjai a legjobb példái annak, hogy a védõfelszerelés kialakításakor speciálisan az ellenfél támadófegyvereinek, illetve a harcmodornak a sajátosságait vették figyelembe. E sisakfajta szinte minden díszítõ elemtõl mentes, készítõi tudatosan kerültek minden olyan felesleges kiálló részt, kiszögellést, amelybe a retiarius hálója beleakadhatott volna. Sima, legömbölyített formák jellemzik, csapott, a háthoz és a vállakhoz simuló tarkólemezzel, minden esetben zárt, mélyen leeresztett pofalemezzel (os cassis) készült, így védte az arcot és a nyakat a szigony döféseitõl. A sisakharang tetejére egyetlen díszítõelemként egy lapos halfigurát illesztettek, utalva ezzel a "halász" retiarius és a halat jelképezõ secutor misztikus szembenállására.

GALEA: Könnyû, bõrbõl készült sisak, arcvédõ része nem volt, általában csak a koponya felsõ részét védte. A könnyûfegyverzetû gladiátorok viseltek, mivel így megõrizhették mozgékonyságukat, fõ fegyverüket a döngõ léptû pajzsosok ellen.

Páncélok

MANICA: Vastag posztóból, bõrbõl, láncfonatból, fémlemezekbõl, vagy ezen anyagok kombinációjából készült, ruhaujjhoz hasonlító karvért, amely a gladiátorok jobb, vagy, a pajzs nélkül küzdõ fegyvernemekben mindkét karját fedte. Csuklójukról egy hosszabb lemez nyúlt elõre a kéz védelmére, de az is elõfordult, hogy különálló vívókesztyût, digitabulumot viseltek.

GALERUS: A retiarius és laquearius gladiátorok jellegzetes fegyvernemi sajátossága, a bal vállat fedõ vállvért, melybõl egy kissé kifelé hajló, függõleges fémlemez nyúlt felfelé. Az oldalvágások ellen védte a fejet, hiszen az említett két gladiátorfajta sisakot nem viselt.

LORICA: Ujjatlan bõrpáncél a mellkas és a hát védelmére, ritkán, de elõfordult az arénákban.

OCREA: Bõrbõl készült, fémlemezekkel erõsített, vagy görög mintára teljes egészében fémbõl kovácsolt lábszárvédõ, melyet a gladiátorok bõrszíjakkal a bal vagy mindkét lábukra erõsítve hordtak. A nagypajzsos fegyvernemek, valamint a szálfegyveres harcosok által hordott egyszerûbb ocrea bokától térdig védte a lábat, míg a thrákok lábvértje - lévén a pajzsuk kisebb, - egészen combközépig ért fel.

THORAX: Görög eredetû páncélfajta, díszesen domborított, általában bronzból készült mellvért, amelynek vonalvezetése a felsõtest izmainak alakját követte. (Ezért izomvértnek is hívják.) A római hadseregben a fõtisztek egyenruhájának része volt, az arénában csak különleges alkalmakkor, a legpompásabb munusokon fordult elõ, ilyenkor fõként a nehezebb fegyverzetû, pajzsos gladiátorok viselték.

THORAX HAMATA: Combig érõ láncing, deréktájon övvel kötötték meg. A köztársaságkorban a hadseregben is ezt rendszeresítették, az arénában is fõként ekkor fordult elõ, a legkülönbözõbb fegyvernemû gladiátorok viseleteként.

CATAPHRACTES A parthus és germán harcosok viseltek a háborúban olyan vértezetet, mely egy bõr alapra rögzített számtalan kisebb fémpikkelybõl állt. Utóbb ezt a rómaiak is átvették, egyes segédcsapataiknak évszázadokon keresztül a pikkelypáncél volt a védõfelszerelése. Az amphitheatrumban egy speciális gladiátor-fegyvernem tagjai, a cataphractariusok használták. Õket tetõtõl talpig pikkelyvért védte, egyébként nagypajzzsal és karddal küzdöttek.

FASCIAE: Szorosan egymás mellé tekert, szélesebb vagy keskenyebb bõrszíjak, melyek a vértezet nélkül maradt végtagoknak nyújtottak némi védelmet. Felkaron, combon, lábszáron is hordták, például a nagypajzsos, de egyébként gyengén páncélozott myrmillo.

Egyéb felszerelések, ruhadarabok

CINGULUM: Széles, általában fémveretekkel erõsített bõröv. Díszítõ szerepe mellett fõ funkciója a harcos hasának védelme volt. A legionáriusok felszereléséhez hasonlóan gyakran fémveretes bõrszalagok lógtak le róla elöl, az ágyék védelmére.















SUBLIGACULUM: Az ókori rabszolgák jellegzetes viselete a mediterrán vidékeken, vászon ágyékkötõ, mely általában fehér színû volt.

TUNICA: Combig érõ, ingszerû vászon ruhadarab, melyet deréknál övvel kötöttek meg, a gladiátorok inkább a kiképzõiskolában viselték, de a hûvösebb éghajlaton fekvõ északi provinciákban az arénába is tunicában léptek.

PTERYGES: A görögök harci felszerelésébõl átvett, erõs bõrbõl készült, néha fémmel erõsített csataszoknya, mely körben minden irányból védte a harcos csípõjét és combjait.

CALIGA, SOLEA: A gladiátorok gyakran mezítláb léptek fel az arénában, de elõfordult, hogy sarut vagy a hadseregben rendszeresített légióscsizmát vettek fel, különösen, ha lábvértet, ocreát is viseltek, melynek éles alsó széle vághatta volna lábfejüket.